Nagyon vártam, hogy végre eljöjjön hozzám a Boldogság. 

Naphosszat bámultam a messzeségbe kicsiny faházikóm ablakából, remélve, hogy meglátom közeledő alakját a távolban.
Egyik nap valaki kopogtatott az ajtón. 

Mikor kinyitottam ott állt a küszöbön. 

Elmosolyodtam és szívemet melegség öntötte el. 

Behívtam a kis házba, Ő körülnézett, majd így szólt: 

"Most már értem miért vártad ennyire jöttömet!"

Még sosem láttam ennyi Fájdalmat egy ilyen kis házikóban. 

Szétnéztem, és valóban: egy nagy halom Keserűség hevert szétszórva a földön, az ágy tele volt Csalódottsággal, a szekrény mellett hegyekben állt a Megaláztatás, a konyhaasztal a tömérdek Magány és Hiány súlya alatt roskadozott.
 

Látta a könnyeket a szememben, amint végignéztem kicsiny házikómon.

Azt mondta nyugodjak meg, most már itt van, és segít elrendezni a dolgokat. 

És így is lett.
Az összes Keserűséget, Csalódottságot és Megaláztatást betettük egy zacskóba, és követve utasítását a ház előtti szemetesbe dobtam.

"Ezek megkeserítik az életed, így minél előbb meg kell szabadulnod tőlük!"
A Magány és a Hiány mind egy nagy dobozba került, 

melyet a szekrény mélyére tett.

  "Ezeket nem dobhatod ki, mert bármilyen rossz dolgok is, az életed részei, és majd, ha néha el kell mennem, előveszed őket." – szólt a magyarázat.  

"Ezek szerint itt maradsz nálam?"– csillant fel a szemem.  

"Igen, maradok! Bár lehet, hogy majd néha hosszabb-rövidebb időre magadra kell hagyjalak, de egy dolgot megígérhetek neked: mindig vissza fogok térni hozzád!" – és megnyugtatóan rám mosolygott.